Ezt eredetileg hozzászólásnak szántam Bolyki Gyuri cikkéhez, de olyan hosszú lett, hogy inkább ide írom.
"Később talán meghatódik a szerző-előadó, hogy mennyire szeretik a dalát, de az első fél perc maga volt a pokol."
Nem, már az elején meghatódott. A "szegény hölgy" végig meg van hatódva, ha nézed az arcát, hallgatod hangát, ez nyilvánvaló. Nem csoda, mert zenész ennél nagyobb sikert nem arathat.
"Tudom, hogy most sokan felhördülnek, hogy merem a popzenét, a rockot, vagy a jazz-t kizárni a kultúrából, és belökni a szórakozás, show-business kategóriába. Nem szívesen teszem, de muszáj. Azért muszáj, hogy meg tudjuk beszélni a problémát."
A kultúra szó magában foglalja a show-businesst, szórakoztatást is. A kultúra az emberiség által teremtett értékek összessége ill a művelődés valamely területe ill. valamely korszakban valamely népnél való megnyilvánulása. (Értelmező kéziszótár)
Ha a klasszikus zenét érted kultúra alatt, akkor azt kell írni. Persze szerinted ez kell, hogy meg tudd beszélni a problémát, azaz valahogy kihozd igaznak a saját véleményedet: "A különbség két tényezőből fakad: az alkotó és a közönség hozzáállásából." "Nem azért kell megkülönböztetni, hogy aztán az egyik képviselői kérkedhessenek a másikkal szemben. Azért kell megkülönböztetni őket, mert különbség van!"
A további gond, hogy a megkülönböztetés sem sikerült, mert téves megállapításra épül: "A különbség két tényezőből fakad: az alkotó és a közönség hozzáállásából."
Az alkotóknál talán néha megjelenik a cikkben szereplő különbség az alkotók hozzáállása között, de ez korántsem 100 %-ban van így.
"Ha kulturális megjelenéshez kapcsolódó ambíciói vannak az alkotónak, azt fogja feltételezni, hogy művét befogadó attitűddel rendelkező közönség hallgatja, akik lelkük legmélyebb rétegeiben is nyitottak, feltétel nélkül engedik vezetni magukat a szerző által írt zenén keresztül egy olyan lelki úton, melyet előtte még nem jártak be."
Nem hallottál még olyat, hogy egy opera megbukott, vagy egy szimfóniát kifütyült a közönség? Régen parázott a szerző, hogy hogy mit szól hozzá a közönség, ha meg kortárs zenét ír, akkor egy nagyon szűk rétegnek komponál, ami azon sem akad ki, ha csak egyperces csendből áll a mű és azon sem, ha porszívólkat kapcsolnak ki-be közben. Ez utóbbi esetben talán igazad van, ha olyanoknak írunk, akiknek a színpadra hányás-vizlés is érdekes alkotás, akkor nincs mitől félni.
"Nem tudják, mire számítsanak, hiszen a darab a pillanat varázsát hordozza minden zenei motívum kibomlásakor."
Minden korszakban volt egy elvárása a közönségnek az új zenével kapcsolatban és ha nagyon eltért a kor uralkodó stílusától, vagy alkalmazott egy-két extravagánsnak számító elemet, könnyen bukás lehetett belőle. A modern zenére-színházra is csak azért igaz, amit fentebb írtam, mert a közönség tudja, hogy kb bármi előfordulhat és számít arra, hogy a legdurvább dolgok is megtörténhetnek.
"Ez az a lelki hozzáállás és élmény-fajta, melynek megléte – ebben az írásban – a „kulturális termék” feltétele."
A fentiekben elmondottak miatt nem létezhetne általad kulturális terméknek nevezett valami.
"Ők ugyanis nem befogadóként jönnek a koncertre, hanem felhasználóként. Ez az óriási különbség a két jelenség között, és ez bizony semmiféle átjárhatóságot nem tesz lehetővé a „komoly” és a „könnyű” világ között."
A komolyzene hallgatója ugyanúgy felhasználó. Általában ismeri a játszott darabokat és ki tudja válogatni, hogy mondjuk Vivaldira elmegy, de Bartókra nem, ha pedig nem a zene miatt, hanem a nagynevű előadó miatt megy el, akkor vagy végigunatkozza a nemtetsző művet vagy hazamegy a szünetben. Balhézni tényleg nem nagyon szokott, de ez csak a zenetörténet utóbbi pár évére igaz. Te is tanultál zenetörit, nem is értem honnan jött ez a megkülönböztetés?
A komolyzene hallgatója nem csak a művekkel, hanem az előadókkal kapcsolatban is felhasználóként viselkedik. Ha ért hozzá, az előadás minősége alapján válogatja meg, hogy kivel hallgat meg egy darabot, ha nem ért hozzá, akkor meg bárkivel, akit egy barát ajánlott vagy aki szépen néz ki a borítón vagy akiről valami jót hallott vagy híres.
Sosem megyek el többet egy Xaver koncertre, mert amikor anno megjelent olyan plakátokkal, hogy ő az orgona Horowitza kíváncsi voltam rá. Amikor azt kellett tapasztalnom, hogy annak amit csinál se Bachhoz, se Horowitzhoz nincs köze, ellenben olyan, mint a fos - mindezt azzal kiegészítve, hogy olyantól, akinek adok a véleményére jót még nem hallottam róla - eldöntöttem, hogy többet nem pocsékolom rá az időmet. Felhasználó vagyok. Azt akarom, hogy amit hallok örömet szerezzen, ne pedig szenvedjek tőle.
"A rendszerváltás óta egyetlen kormányzat sem engedte el a kulturális élet kezét, gondoskodtak róla, hogy talpon maradhassanak értékes projektjeink, művészeink."
A hanyatlás ott kezdődött, amikor csökkentették a művészeti foglalkozások óraszámát, pl. az énekórákét. Az első Orbán kormány alatt emelték először a státuszokhoz kötődő kötelező óraszámokat és azóta ez egyre rosszabb, Ez szintén nem támogatja a kultúra, különösen a magas kultúrának nevezett valami ügyét.
Persze mostanában tényleg igyekszik megfogni a kormányzat a kultúra kezét. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy Kerényi olyanokat talál nyilatkozni, hogy Alföldinek egy cenzorra lenne szüksége. Megfogná a kezét, aztán jól megkötözné.
"Nem állítom, hogy a mindenkori gazdasági helyzet nem nyomta rá bélyegét a napi állapotokra, de ez gazdasági kényszer, nem pedig a rossz hozzáállás miatti szétesés."
Cenzúrázni nem gazdasági kényszer és az oktatás folyamatos leépítése is visszaüt később a gazdaságban is. És a művészeti oktatás leépítésénél nem tudok rosszabb hozzáállást elképzelni.
"Kurtág és Eötvös sem „brahira” dolgozik, óriási szerződéseik vannak, több évre lekötötték az idejüket. Egyáltalán nem igaz, hogy az alkotók körül „elfogyott a levegő”, itt is muszáj hozzátenni, hogy esetleg a szórakoztatóiparban lehet igaz az állítás."
A szórakoztatóipar is tele van óriási szerződésekkel.
"Azért a >>Ma már nem számít a szerző … művéhez való joga<< állítás ölég sommásra sikeredett:-) Sok pénzzel, és akár több év börtönnel szankcionálják a jogsértéseket, úgyhogy ez nem fedi a valóságot. A >>Kizárólag műve érdekes<< megállapítás is a youtube-vitézek erőterében értelmezhető, kulturális produktumnál csacsiság ilyet állítani."
Amellett, hogy már korábban írtam a kulturális produktum különbözősége melletti érveidről:
Vegyünk valamit ami szerinted biztos kulturális produktum (merem remélni) Pergolesi: Stabat Mater Bach kicserélte a szöveget, beleírt a brácsa szólamba és azóta van egy új Bach kantáta. Nem egy darabbal csinált hasonlót. Senkit sem érdekelt Pergolesi meg a többiek, kellett egy darab. A közönség legnagyobb része alig tud valamit a klasszikus szerzőkről, csak a művüket hallgatják, mert az az érdekes. de ez mondjuk szerintem normális. A zeneszerző a zenéjét adja el, ne a testét. Az másik szakma.
"A XIX. század sem volt személy-centrikus. Zene-centrikus volt."
De, a megelőző korszakokhoz képest sokkal fontosabb volt az alkotó, előadó személye. Ezt tanítják az iskolában, rengeteg tanulmány született róla. Amint azt már korábban megjegyeztem, Te is tanultál zene- meg művtörit. Akkor ezt most hogy? (Nagy szemekkel csodálkoz.)
"A „posztmodern felhasználói kultúra” kifejezés egy újabb próbálkozás arra, hogy a kultúrát összekeverjük a szórakozással."
Visszatérve egy kicsit a korábbiakhoz is: A főúri szalonokban megszólaló klasszikus darabok a szórakozás, szórakoztatás részét képezték. Az operaelőadásokon mindennaposak, általánosan elfogadottak voltak az előadás közbeni hangos beszélgetések. Szó sem volt arról, hogy ezt a zenét csendben, áhítattal kellene befogadni. (zenetöri)
"Az alkotás nem hobbi. Az igazi alkotás belülről fakadó >>kényszer<<. Az igazi alkotó nem választhat: ha nem ölt testet a lelkében megérő impulzus, nem bírja ki."
Ez egy szép romantikus kép, de a valósághoz nem sok köze van. Az alkotók sokszor arra írtak, amire felkérték őket. Választottak, azt írták meg amiért fizettek nekik. Mozart Requiemje nem lesz rosszabb attól, hogy megrendelésre született. Egyébként a hobbi pont valami belülről fakadó dolog, amit az ember akkor is csinál, ha nincs belőle haszna, mert úgy érzi, arra szüksége van. És az általad vitatott gondolat a maga teljességében idézve. Azért így, egyben egész más színezete van, mint a szövegkörnyezetből kiragadott egyetlen mondatnak:
"Az alkotás ma ismét egy hobbi. Petrarca, Goethe, Kazinczy a maguk korának bloggerei voltak. Megélhetést adó munkájuk mellett teremtettek csodákat A holnap gitárpengető Petikéi már nem is fognak arról álmodozni, hogy megélhetnek abból a szent hivatásból, amit képviselni akarnak.
De azért képviselni fogják… amikor idejük engedi."
